Egyedül

[ZaunköniG]

Egyedül


Megyünk és fáj a vándorlás magánya
És hogy kemény kövektől zord az ut
És nincs, ki az utast estére várja
S a távolok lámpája is hazug.

És csak tovább van és csak messze, messze
És hull a köd és száll a mély ború
S halott lombot terít elénk az este
És koszorúnk mindszenti koszorú,

De mi akartuk, hogy magányba menjünk
És e világon csöndes győzedelmünk
A szűz magasság, hol lelkünk lakik.

Nézz vissza, szívem, árva és kifáradt,
Milyen nyarak, milyen pompák és tájak,
Miket elhagytál! De már itt vagy, itt.